Keresett publikáció

Gyakran lebecsüljük a gyermekrajzokat, nem hisszük el, hogy van közlendőjük, ismerik, értik a világot – a maguk szintjén – és arról van véleményük.

Eleinte nem értettem a „csodát”, és utólagosan, évek során gyűjtöttem össze hozzá az elméleti ismereteket, hogy azok segítségével én magam is megérthessem a – miért? , hogyan? miért éppen úgy? – kérdéseimre a válaszokat.

Tapasztalataim szerint az ábrázolás a gyerekek többségénél központi szerepet játszik. Az ábrázolással ösztönösen valamely alapszükséglete elégítődik ki a gyereknek, s megjelenése, fejlődése a gyerek személyiségfejlődésének szempontjából alapvető fontosságú. Nagyon fontos funkciót tölt be az ábrázolás a gyerek életében. Mi ez a funkció? A közlés igénye! Ha az eddigieket el tudjuk fogadni, rá kell jönnünk, hogy a gyermeket nem kell megtanítani a körülötte lévő világ lerajzolására.

Ennek alátámasztására a dolgozatomból – ahol több elemzési szempontot is bemutattam, mellyel a gyermekrajzok sajátossága feltárható - szeretném kiemelni Rhoda Kellogot a világhírű művészetpedagógust, a firkák felfedezőjét. Röviden szeretném összefoglalni, hogyan rendszerezte a firkákat, s milyen ábrázolásokat – jeleket és jelképeket – fedezett föl bennük.

A kettő évesek rajzait elemezve fedezte fel, hogy valamennyi jellegzetes alapelemből épül fel: azonosította a húsz alapfirkát, melyeket „a művészet építőköveinek” tartott. Megfigyelte, hogy nemcsak a rajzokon, hanem a festményekben, homokfirkákon, agyagba nyomva, vagy párás ablaküvegre írva is ezekből épülnek fel az első gyermekalkotások. A két éveseket jellemzi a „MOTÍVUMSZAKASZ” amikor a begyakorlás folyik. A kisgyermek tudatosan fejleszti magát újra és újra próbálkozik, míg kialakítja azt a személyi stílust, amely akár a beszédmodor, vagy az írás jellemzi birtokosát.

Ezután következik a „FORMASZAKASZ” ebben a korban kezdi el kombinálni az alapfirkákat, és így keletkeznek a „diagramok”, majd az egyre bonyolultabb „kombinátumok”. A „KOMPOZÍCIÓS SZAKASZBAN” négy éves kor körül a már önálló jelként begyakorolt „diagramokból” és „kombinátumokból” alakítja ki azokat a bonyolult formákat, melyeket Kellog „agregátumoknak” nevez. A személyi stílus is ebben a szakaszban alakul, jól megkülönböztethetőek egy-egy gyerek munkái. A firkák alapos vizsgálata megmutatja: ki a szenvedélyes, dühös, türelmetlenkedő, precízkedő, lendületes vagy éppen gátlásos alkotók. Az „agregátumok”, ezek a félig kép firkák, fontos elemei a kisgyermek alakuló vizuális nyelvének. Ezek között megtalálható számos olyan ősi jel, egyes kultúrákban fontos jelkép, mint pl. a kör, a háromszög, a kereszt, vagy a csillag, amely a művészetben is visszatér, gyakran az ősművészetben már fellelhető. A legfontosabb ilyen ábra, amely igen korán három éves kor körül bukkan elő a mandala (szanszkritül kört jelent) ebből a jelből fejleszti a napábrát, és később ebből a jelből alakulnak ki az emberábrázolások is. Rhoda Kellog kutatásainak gyakorlati jelentősége, hogy a firkát az ostoba vonalgubancból értelmes jelek egyre magasabban strukturált rendszerévé emelte.Nagyon érdekes színfoltja a gyermekrajzok megközelítésének Molnár V. József tanulmánya-, amelyből szintén szeretnék néhány gondolat kiemelni.

A kisgyermek soha nem rajzol fölöslegesen, fölöslegeset. Oka kell legyen a firkáján a formának és a színeknek. Valahány gyermek mindannyiszor „lelke térképét” rajzolja le. Az eszközöket ajándékba kapja ehhez a gyermek a vele születő ősképekkel, és azok rendszerével. A hajdan volt ember tiszteletben tartotta a vele született ajándékba kapott ősképeket, felnőtt életét is ezek szabályozták. Ezért, ha ismerjük népünk hitvilágát, s a hitvilág gazdag tagolt jelrendszerét, tudásunk van a jelek tartalma felől – olvasni tudjuk a gyermekrajzokat.

Első firkáiban jellemző elemként fedezhetjük fel a szálkák, szálak, sugarak, csakúgy, mint a körök, karikák gubancát a „fészket” és ez utóbbihoz nem kell neki valóságos fészket látnia. E fikák egyenes és hajlított vonalak régi írásunk a rovásírás két fontos jelét juttatja eszünkbe, mely minden más rovás jelnek „apja” illetve „anyja” lehetnének: l ) - SZ–N - jele . A rovásírás SZ és N jele a világra született Isten gyermeket Jézust is megidézi az esztelneki köszöntőben, amelyet „aprószentelés” –kor kántálnak a gyerekek:

 

Paradicsom kőkertjében

Van egy szőnyeg leterítve.

Azon fekszik a kis Jézus,

Jobb kezében aranyvessző

Bal kezében aranyalma. / ) /

 A magyar rovásírás számjegyei szárból (szárazból) ragozódnak, az ezer jele csillag. A csillagban az álló és a dőlt kereszt a „mozdulatlan” és a „mozgó” íródik egybe – a fő és mellék égtájak vannak jelen. Árpád-kori pénzérmén is találunk ilyet.

A gyerek általános képjele a királylány alak, amely életfa képlettel analóg: a felső világot korona vagy vi-rág jelöli és a fej, alsót az alig tagolt vagy tagolatlan test statikus háromszöge, s a láb, a közbülső világot a fölfelé tárulkozó sugár vagy szirom kezű karok és a lefelé, sokszor a földig érő hajsátor. A királylány mellett általában „őrzők” is vannak: virág vagy nyúl. Mindkettőt formája és tulajdonsága teszi alkalmassá arra, hogy őrző legyen, s mindkettő a gyermeklélekről mesél képi nyelven – a gyermeklélekkel analóg.

A gyermek nem titkolódzik, rajza nem titkosírás, a dolgok elmondásának eszköze csupán. Minden gyermek Isten íródeákja és azt meséli el képírással, amit az Úr tollba mond neki: „helyesírási hibáiért” a környezet okolható. Aki megérti a gyerek képírását, közelebb kerül az alkotóhoz. Többet, lényegibbet tud meg róla, mint ezen üzenet ismerete nélkül.